Miért egyszerűbb lefutni egy maratont, mint írni róla?
Avagy az első maratonom tanulságai.
Ez a 77. OlvasóLista, egy hírlevél, amiben válogatott könyvajánlókat, cikkeket és podcastokat osztok meg veled. Híres Norbi vagyok, ezt a levelet azért kapod, mert feliratkoztál a norberthires.com blogon vagy a Substacken.
Szeptember végén írtam arról, hogy egy bakancslistás álmomat szeretném kipipálni idén és felkészülök egy maratonra. Írtam akkor a miértekről, illetve az azóta küldött OlvasóListákban rövid bejelentkezéseket osztottam meg arról, hogyan sikerültek az adott hét edzései.
Máshogy alakult az utóbbi három hónap, mint ahogy azt előre elképzeltem. Pár hét után már nem biggyesztettem a heti futásfejleményeket a levelek végére. Sőt mi több, novemberben nem is küldtem ki egyetlen OlvasóListát sem.
Sokat gondolkoztam azon is, hogy ezt a cikket egyáltalán megírjam-e.
A beharangozó cikkben írtam, hogy azért is írok a felkészülésről, hogy emlékeket gyártsak. Mindenképpen akartam egy cikket lezárásként, ha már a folyamatot nem igazán sikerült megörökítenem túlgondolásomnak hála.
Nem akarok sem felvágni, sem megmondani a tutit, csak lefirkálni a tapasztalataimat, míg friss az élmény. Lehet ez hasznos lesz valakinek, de én már annak is örülni fogok, hogy jövőbeli énemnek lesz mihez visszanyúlnia, ha valami újabb fizikai kihívásra adná a fejét.
…szóval kezdjük.
Megérte felkészülni?
Régóta a bakancslistámon van a maraton teljesítése. Mindig is futkároztam rövidebb távokat, de a 42km olyan távolinak tűnt, hogy izgatta a fantáziámat, milyen hatással lenne rám, ha egyszer becsületesen felkészülnék és lefutnám.
Nem csak a maraton lefutása volt a célom. Az első kis mérföldkő az edzéstervben leírt kilométerek teljesítése volt lehetőleg sérülés nélkül, ideálisan egy mosollyal az arcomon. Tudtam, hogy ha ez sikerül akkor a maraton csak afféle jutalom lesz.
Sokan fogyást remélnek a futástól, és a maraton egy kellően nagy cél, ami ezirányba noszogatja őket. Nekem a fogyás nem igazán volt célom, viszont a kilóméterek számának növelésével csökkent a mérleg mutatta szám. 4kg-ot dobtam le 3 hónap alatt (85kg → 81kg), aminek a cél teljesítése szempontjávól örültem, mivel kevesebb Norbit kellett magammal cipelnem a versenyen.
Arra is kíváncsi voltam, hogy mennyivel fogok “könnyebben” futni és milyen hatással lesz a hétköznapjaimra, ha többet futok súlyzós edzések helyett. Futóteljesítmény szempontjából óriási fejlődést a felkészülés alatt nem értem el. Bár ugyanazt a tempót alacsonyabb pulzussal futottam, viszont végig lassú voltam és emberesebb tempóknál gyorsan a piros zónába szökött a pulzusom.
A hétköznapokban viszont voltak pozitív hatásai a sok futásnak. Úgy éreztem magam október után, mint egy jól olajozott gép. A negyedikre lépcsőzés, vagy egy nagyobb súly megmozgatása korábban levegőért kapkodva hagytak, most pedig fel sem tűntek.
Bár pár száz kilóméter lefutása nem változtatta meg az életemet, de sokat tanultam a felkészülés során a futásról, magamról és megtanultam futás közben gondolkodni. Legtöbbször podcastokat hallgatok futás közben (innen a sok podcastajánló), de két óra menetelés után a legérdekesebb podcastot is irritálónak találtam. Így váltottam először zenére, majd egyszerűen elraktam a fülhallgatót.
Az Air Jordan cipő eredettörténetét elmesélő filmben a Nike alapító Phil Knight eleinte hallani sem akart a Michael Jordan-üzletről. Tartott a részvényesek reakciójától és kételkedett az ötlet sikerében. Amikor hirtelen zöld utat adott a Jordan sorozatnak, Sonny Vaccaro, az ötletgazda megkérdezte mi változott.
“Futottam rá egyet.” - mondta Knight.
Sok olyan kérdésre “futottam rá egyet” én is, amiknek kevés köze volt a maratonhoz. Ha egy nehéz döntést kell végiggondolnom, akkor régebben a papír-ceruza, pro-kontra elemzésen kívül nem sok módszer segített. Próbálkoztam meditációval, de ott a hangsúly az elméd kiürítésén, nem pedig gondolatokkal való megtöltésén van. Rövidebb futásoknál vagy súlyzós edzésnél pedig nem igazán sikerült annyira elmélyünöm, hogy bármit is át tudjak gondolni.
A hosszú futások alatt megtanultam értékelni a csendet.
Gondolkodni közben.
Vagy csak hallgatni.
Végül a maratont is fülhallgató nélkül futottam le.
Megérte tehát felkészülni a maratonra?
Nekem igen.
Még ha a végén nem futottam volna le a maratont, akkor is. Újfajta ingerek értek, fizikailag és szellemileg is formált a futás. Minden héten újabb és újabb személyes rekordom megdöntésére kényszerített az edzésterv, ami az egómnak is jól esett.
Megérte lefutni?
Családom kérdezgette a maraton előtt, hogy izgulok-e. Nem izgultam egy fikarcnyit sem, inkáb izgatott voltam. Tudtam, hogy amit meg lehetett tenni, azt megtettem. Amellett, hogy beletettem a kilómétereket előzetesen, minden kis hülyeséget optimalizáltam, hogy ne érjen meglepetés.
Ugyanazt vacsoráztam és ugyanazt reggeliztem a maraton előtt, mint a vasárnapi hosszú futások előtt.
Ugyanaz a zokni, nadrág, póló volt rajtam a maratonon, mint a hosszú futások alatt.
Ugyanazt a fajta zselét ettem / ittam a verseny alatt, ami bevált a felkészülés alatt.
Fokozatosan felzabáltam a spájz spagettikészletét a futás hetében.
Szóval minden esélyem megvolt, hogy magamhoz képest a legjobb időt fussam.
A felkészülés után nem igazán volt kérdés számomra, hogy célbaérek-e, inkább az időm volt kérdéses. A maraton 4 óra alatt edzéstervvel készültem, mivel valahol 4:00 és 4:30 között szerettem volna célba érni.
A futás
Szombat délután Sab Sebastian-ba repültem. Zárás előtt még sikerült átvettem a rajtszámomat (kaptam egy XXL-es pólót az M-es helyett, mondván ez maradt), vacsiztam és aludtam egy jót. A rajthelytől 5 perc sétányira foglaltam szállást, így sietnem sem kellett reggel.
Kipihenten, M-es pólóban, izgatottan álltam rajthoz. Nevezéskor 4 órán túli időt adtam meg, így az utolsó bollyal rajtoltam. Az első pár kilóméter után felzárkóztam a 4:30-as iramfutóhoz (futó zászlóval a hátán, aki előre meghatározott időt fut). Gondoltam, ha megelőzöm a zászlós emberkét, akkor 4 óra 30 perc alatt érek be, amit pedig már egy tisztességes időnek tartottam. A hosszú futások alatt futott 6 perc / km körüli tempómmal ez lett volna reális, viszont úgy éreztem, hogy van még bennem több.
Felkészülés alatt egy olyan útvonalon futottam, ahol a táv felénél visszaértem a lakásunk elé és az ellenkező irányba kellett még ugyanennyit futnom. Ilyenkor próbáltam meggyőzni magamat, hogy miért is lenne teljesen rendben, ha a táv felénél befejezném az edzést. Az agyam mindenfajta megerőltetés nélkül nyújtotta az edzés félbeszakítását megalapozó okokat:
nem aludtam jól előző éjszaka,
túl sokat / túl keveset ettem,
rossz zoknit húztam fel,
túl meleg van,
esik az eső…
Miután megelőztem a 4:30-as iramfutót, elkezdtem az ellenkezőjét a fenti belső monológnak. Elkezdtem meggyőzni magamat arról, hogy nemcsak tovább tudok futni, de gyorsabban is, mivel
jól aludtam előző éjszaka,
odafigyeltem mit ettem,
jó zoknit húztam fel,
és az idő is kellemes.
Szóval sebességet váltottam és elkezdtem előzgetni. Az útvonalat néhány helyen visszavezették ugyanazon út szembesávába, mint ahol mi is futottunk, így láttuk az előttünk futókat. Látni a valószínűleg 2 óra X perccel beérők sebességét azért komoly találkozás volt a valósággal, viszont a jó hír az volt, hogy a 4 órás iramfutót hosszú kilóméterekig nem láttam szembejönni. Amikor megpillantottam, akkor pedig már a fordulópont is belátható távolságon belül volt, így reálisan esélyem volt a 4 óra körüli időre.
Ezután újabb pár kilóméter előzgetés következett, egészen addig, amíg sikerült csatlakozni a 4 órás bolyhoz. Követni egy fix tempót előzgetés nélkül fejben sokkal könnyebbé tette a maraton hátralévő kilométereit, amiből ezen a ponton még több, mint a fele hátra volt.
A maraton felét jelző kis táblánál 1:58-at mutatott a stopper. Ennek nagyon örültem, mivel ezzel 20 percet sikerült lefaragnom a februári időmből. Viszont ezen a ponton már kezdtem fáradni. Szemtelenül magas volt a pulzusom az egész verseny alatt, a táv fele után pedig már a térdeim is sajogtak.
De nem kellett összeszorítanom a fogamat, hogy tovább fussak. Apró, fokozódó kellemetlenség közepette tettem egyik lábamat a másik után egészen addig, amíg 3 óra 57 perc alatt végül beértem a célba.
Célbaérés után megkaptam az érmemet és leültem egy padra szusszanni egyet. A padról felállva tudatosult bennem, hogy lábam minden kis procikája sajog és csúnyán sántítok. Az ötpercnyire lévő szállás, mint kiderült, egy domb tetején volt, ami egészen idáig fel sem tűnt. Egy rakás bicegő érmes emberrel a lépcsőkön felfelé botorkálva jutott eszembe, hogy mekkora hülye vagyok.
De megérte.
Mit tanultam ebből az egészből?
Néha úgy érzem, hogy a le nem jegyzett gondolatokat egyszerűen elfelejtem egy idő után. Fontos maga az élmény, ezért osztottam meg a fenti, másoknak lehet unalmas, de nekem sokat jelentő részleteket. Viszont legalább ennyire fontosak a kevésbé kézzelfogható tanulságok is.
A futások közben a következőkön gondolkodtam:
Ne becsüld le a céljaidat mások miatt: Sokáig nem ültem le írni ezt a cikket, modván nem nagy szám egy 4 óra alatti maraton másokhoz viszonyítva. Viszont rá kellett jöjjek, hogy nem másokhoz viszonyítva kell nagy számnak lenni egy teljesítménynek, hanem saját magadhoz mérve. Nekem három hónapja a 42km lefutása is lehetetlennek tűnt, a felkészülés alatt a 4:30-as idő volt a mumus és legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy 3-al kezdődik majd az idő, amit az első maratonomon futok. Sikerült a saját elvárásaimat többszörösen túlszárnyalnom, és ez másokhoz viszonyítgatás nélkül is egy eredmény, amire büszke vagyok. Ha neked 5km lefutása jelent kihívást és elérsz a pontra, hogy sikerül ezt megugranod, akkor az egy olyan eredmény, amire büszke lehetsz.
A maratonfutás önző: Minden vasárnap délelőtt 3 - 4 órát futottam közel 3 hónapon át, délutánonként pedig inkább egy sziszegő kígyó benyomását keltettem, mint egy bármire alkalmas társét. A felkészülés sok időráfordítással és áldozatokkal járt. Hálás vagyok a feleségemnek, hogy hajlandó volt meghozni ezeket az áldozatokat és végig támogatott. ❤️
A versenyen futás önző: Több ezer ember odarepül random városokba, amiket szinte teljesen lezárnak miattuk egy egész délelőttre, azért hogy powerrades flakonokkal szemeteljék tele az utakat és elmondhassák, hogy lefutották X maratont. Imádom a versenyeket, szeretnék még többet is futni, de arra is rá kellett jöjjek, hogy ez sem jár kevesebb károsanyagkibocsátással vagy szeméttel, mint például egy zenei fesztivál.
A 3 hónap egy értékes időtáv: Években és hónapokban gondolkodok, amikor a személyes céljaimról van szó. Bár munkában már a könyökömön jön ki a negyedéves tervezés, viszont nem gondoltam volna, hogy azon túl is érdemes lenne háromhavi, mintsem havi célokban gondolkodni. A maratonra való felkészülés rákényszerített erre. 12 hetes edzéstervet ír elő a legtöbb program, szóval 12 hétig kellett kötni az ebet a karóhoz. 12 hét hosszú idő és sok minden változott körülöttem ezalatt. Munkahelyet váltottam, befogadtunk egy kölyökkutyát, aki háromszorosára nőtt, 3 órával hamarabb sötétedett, és 15 fokkal hűvösebb lett. És mindezektől függetlenül le kellett futni az előírt kilométereket. 3 hónapig nehéz tartani magadat egy tervhez (sokkal nehezebb mint egy hónapig), viszont hatványozottan többet is lehet elérni három hónap alatt.
Ez volt a mai OlvasóLista.
❤️ Ha tetszett a levél lájkold, írj hozzászólást a Substacken!
📧 Ha témát, könyvet vagy podcastot javasolnál, esetleg csak elküldenél a fenébe, akkor küldj egy válasz e-mailt!
Minden jót,
Norbi
🎁 A megosztás ajándék
Ha tetszett a mai levél, akkor nincs jobb mondja hálád kifejezésének, mint az, ha megosztod legalább egy ismerősöddel. Vitába szállnál az elhangzottakkal? Ennek a legjobb módja is ugyanaz:
🚀 Még jobb: Iratkozz Fel!
Talán mégis van egy kicsit jobb módja az OlvasóLista segítésének: válj az OlvasóLista támogatójává. Ha már ingyenes feliratkozó vagy, akkor a “Subscribe now” gombra kattintva e-mail címed megadása után tudsz prémium taggá válni.
Ha pedig még nem iratkoztál fel az ingyenes verzióra, azt itt teheted meg: