Évértékelő: 2025
Tégla, aszfalt, tatami
Határozottan az évértékelők, azok a cikkek, amiket a legnagyobb kedvvel és örömmel ülök le írni. Ugyanakkor idővel ezek az írások olyan belső munkára is késztettek, ami szükséges az események feldolgozásához, de még nem feltétlenül vezetnek olyan letisztult gondolatokhoz, hogy írni is tudjak róluk.
Az idei a hetedik évértékelőm (előzőek: 2019, 2020, 2021, 2022, 2023, 2024). Olyanok ezek az írások nekem, mint a naplóírás: egyetlen bejegyzésből nem feltétlenül tudok nagy következtetéseket levonni, de egymás után olvasva az különböző évek lenyomatait irányok körvonalazódnak. Az első évértékelőim a célok és számok körül forogtak, majd egyre jobban tolódott el a fókusz az élmények és az érzések irányába. Ebből adódóan személyesebb lett az évértékelők hangvétele is.
A stílust a közönség is alakította. Bár elsősorban magamnak kezdtem el írni ezeket a feljegyzéseket, de hasznosnak bizonyultak arra is, hogy az élet bonyolult kérdéseiről osszam meg a gondolataimat olyanokkal, akik fontosak számomra. Nem vagyok az érzelmi fejlettség fényes páncélú harcosa, de írni hamarabb tudok, mint beszélni, így ezt ki is használom.
Ugyanakkor kicsit felemás érzéseim is vannak arról, hogy nem osztok-e meg túl sokat online. Mert egyébként nem igazán érdekel a közösségi média, nem akarok befolyásolni senkit. Nehezemre esik elővenni a telefont egy kiránduláson vagy koncerten képeket csinálni. Jobban szeretem a két saját szememmel látni és megélni az élményeket. Viszont ez is egy skála, aminek el kell ismernem, hogy az egyik végén vagyok. Érdemes képeket csinálni, mert ha nem is osszuk meg senkivel sem, akkor is készítettünk egy emlékhordozót. Ezért igyekszem minden utazásunkról sok rövid videót csinálni, amit megvágva kapunk egy családi videót, amit csak idővel értékelek igazán. Talán ebbe a sorba illeszkednek az évértékelőim is.
De elég hosszúra húztam ezt a bevezetőt.
Kezdjük a 2025-ös évértékelőt témák szerint:
Külföldön otthon lenni
Négy éve költöztünk Barcelonába. Közben minden évben otthon töltöttünk pár hetet, lakodalmat csináltunk otthon, itthon meg kiköltöztünk az agglomerációba és befogadtunk egy apró kutyát, aki azóta már két éves és ősz tincsek jelentek meg göndör szőrében. Múlik az idő és a minden nagy változásnak a “majd három év múlva” elvvel a jövőbe tolásában már magamat sem tudtam ámítani.
Régóta vágyok saját lakásra. A lassan évtizedes megtakarítás és befektetéshadjáratom végcélja mindig téglában és kényelmes fotelekben öltött testet. Ez egyrészt onnan eredhet, hogy hasonló biztonságot szeretnék majd nyújtani a gyerekeimnek, mint ahogy azt nekem tették. Egy nagy kertes házban neveltek fel, ahová sok jó emlék köt, és ahová ma is boldogan térek vissza. Viszont az egyetem utáni albérletkalandok mindegyike valamilyen keserű szájízt hagyott bennem. Bár a spanyol albérletpiac az öt éves szerződéseivel jobban van szabályozva, mint a magyar vadnyugat, de itt sem igazán éreztem biztonságban magamat, ha más miatt nem akkor az exponenciálisan növekvő árak miatt.
Az évek során minden szituációban volt valamilyen kalkulációm. Például mielőtt bejött a barcelonai lehetőség, a CSOK-os bumm után, egy pesti albérletben ülve, fizetésem nagy részét állampapírba pakolva 12 évig kellett volna megtakarítanunk, hogy egy két szobás lakás önerejét kifizessük. Költözés után három évvel a matek már lehetővé tette, hogy reális keretek között ugyan, de a két ország közül bármelyikben saját lakáshoz jussunk.
Négy év nem sok idő. Bár már elég jól beszélünk spanyolul, de közel sem mondhatjuk el, hogy beilleszkedtünk volna. Ugyanakkor a munkalehetőségek, amivel elértük ezt az opcionalitást, azok mind itt vannak. Nem utolsó sorban pedig szeretünk Spanyolországban élni. A másik oldalon pedig ott vannak a nagyszülők és a család, akikkel bár sokat beszélünk telefonon, de jobb lenne személyesen.
Ma már nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz szokás, de nem szeretem felégetni magam mögött a hidakat. Amikor munkahelyet váltottam, mindig sértődés nélkül tettem azt, ezért több helyre visszavárnak. Amikor nem éreztem életembe illőnek a hírlevelek írását, akkor tartottam egy pihenőt, de nem szántottam be az OlvasóListát. Amikor pedig külföldre költöztünk, azt nem menekülésből tettük, hanem egyszerűen túl jó üzletnek tűnt. A spanyol tengerpart és az anyagi megbecsülés állt szemben 12 év kuporgatással.
Bármennyire is nyitva akarok én hagyni ajtókat, az utóbbi négy évben nem kaptam megerősítést arról, hogy ésszerű döntés lenne hazaköltözni. Amikor beérkezik egy fejvadász megkeresése arra legtöbbször nem válaszolok, kivéve ha magyar. Több cég hazacsábító ajánlatát végighallgattam az utóbbi négy évben. A legjobb a jelenlegi fizetésem felét ajánlotta, minimálbérre bejelentve, a többit borítékban. Nem pakolta meg magát a bőröndöm a hírtől. Még azt mondaná az ember, hogy üsse kő, legalább megszedte magát az ember külföldön és potomáron vesz valami vityillót az agglomerációban. Sajnos ma már nem jelentősen olcsóbb Budapest agglomerációja, mint Barcelonáé.
Ha egy pro, kontra listát írnék, akkor bár biztosan több szólna Spanyolország mellett, de én mégis keresnék még legalább egy kontrát, ami a lehetőséget meghagyná, hogy egyszer hazaköltözzünk. Viszont bármennyire is szeretném, ehhez jelenleg meg kell hajlítanom a valóságot.
Ezért döntöttünk úgy, hogy maradunk. Közel egy éve, hogy megtaláltuk a lakást, aminek a képeit hónapokon keresztül büszkén mutogattunk. Végigrágtuk magunkat a spanyol bürokrácián, csináltunk boldog kulcsos szelfit, utána meg festettünk falat, csavaroztunk bútort és helyére tettük azt a fotelt, amiből most ezeket a sorokat írom.
Bár az első fél évünket az új lakásban néha kiégő lámpák és a légkondi javítására kapott árajánlatok - alkalmanként magyar káromkodással fűszerezve - tették próbára, mégis megkaptam azt, amit vártam a saját lakástól: egy biztonságos alapot, ahonnan nyugodtan nekivághatunk egy olyan kalandnak, amihez hasonlóhoz az utóbbi hét évben még biztos nem volt részünk.
Kapcsolatom az írással
Idén tudatosan fogtam vissza billentyűzetért remegő kezemet és az év nagy részében nem írtam magyarul. Pihentettem az OlvasóListát részben azért, mert nem igazán éreztem, hogy írása vezetne bárhová, részben pedig azért mert sok más képernyőn kívüli dologgal akartam foglalkozni.
Nem csak abból tanul az ember, amikor valamit évekig rendszeresen gyakorol, hanem legalább annyit tanul abból, amikor eltávolodik a tevékenységtől. Ahogy az előző években rá kellett jönnöm arra, hogy attól, hogy nem kérsz pénzt egy hírlevélért, az még lehet értékes, idén afelé noszogatott a nem írás, hogy akkor is van értelme írni, ha az nem ér el sok olvasót.
Egy-egy hírlevél kiküldése után mindig a marketinges kalapom kerül a fejemre. A statisztikákat bújom, próbálok okokra rájönni egy írás sikere vagy csendes fogadtatása miatt. Ez pedig hülyeség, mert egy pingvintől várom el, hogy repüljön. Sem a témaválasztásaimat, sem a stílusomat nem alakítom a nagy közönség igénye szerint. Ezek az írások sokszor önmagam önző meghosszabbításai. Sokszor furcsák, néha unalmasak, de könyveket és témákat érintenek, amik engem megérintettek.
Rájöttem arra is, hogy szükségem van valamilyen alkotó tevékenységre, hogy egyensúlyban legyek. Hiába olvastam több könyvet és hírlevelet idén, azokat nem rágtam meg és a sok “fogyasztással” töltött óra feldolgozatlan maradt. Próbáltam a fióknak írni ezt ellensúlyozandó, de sokkal nagyobb motivációforrás nekem az, hogy tudom mások el fogják olvasni az írásomat. Néha kifogyok a témákból, ilyenkor pedig jól jön felállni a képernyőtől és valami teljesen másat csinálni. Ezt elég sokat gyakoroltam idén.
Idén elkezdtem az írásra eszközként, az írásaimra pedig egy út mérföldköveire, mintsem önálló termékre tekinteni. 2019-ben nagyrészt tényirodalmi könyveket foglaltam össze. Ma ezeket az összefoglalókat a mesterséges intelligencia sokkal jobban megírja, mint én bármikor tettem azt. Viszont élményekből tanulni és arról írni egy műfaj, ami az írónak és a olvasónak is többet ad, mint bármilyen GPT token-visszaböfögése.
Könyvek és OlvasóLista
Idén hamarabb nyálaztam végig a 2025-ös olvasmányaimat, mint ahogy az évértékelőhöz hozzáláttam volna. Számok és nyomás nélkül olvastam, könyveket amikhez kedvem volt. Több fikció, különösen fantasy került elém idén pár nagyszerű tényirodalmi könyvel megfűszerezve.
A részletekről pedig itt olvashatsz:
Lassú futás és hátrabukfenc
2024-ben sokat tanultam az intenzitásról és volumenről, amit főleg erőedzésnél tettem próbára. Kicsit tudatosabb étkezéssel, pár hónap szigorú kalóriaszámlálásával pedig sokat fejlődtem, majd elértem egy holtpontot. Heti négy alkalomnál nem igazán akartam többet edzeni, viszont valami változatosságra vágytam. A maraton óta a heti egy futás jelen volt az életemben, de azt szinten tartásnak sem igazán lehetett nevezni. Nagy kütyürajongó vagyok és bár lehet valaki ezt konszumeridiotizmusnak tartja, de nekem hónapokig tartó motivációt tud adni egy új futócipő vagy egy jobb okosóra.
Megviselt Garmin Vivoactive 4 órám megjelenése óta már két új generáció is kijött, ráadásul hívogatóan kacsingattam felém a magasabb kategóriás órák is, így áprilisban engedtem a kísértésnek és hazavittem egy Garmin Forerunner 955-t. Előző évben egy Apple Watch-ot használtam, ami egy nagyon szép és hasonlóan okos óra, viszont egy év után kikergetett a világból, hogy minden nap töltenem kellett. Ezek után az egy töltéssel 14 napot bíró Forerunner 955 már csak az üzemidő miatt is megváltásnak tűnt.
Ritkán tudok technológiai újdonságokért lelkesedni, de ez az óra hónapokra elég felfedezni és rácsodálkozni valóval szolgált. Elkezdtem többet futni, majd az óra által javasolt edzéseket csinálni. Hogy valami tétje is legyen, kinéztem egy szeptemberi félmaratont. Amikor a maratonra készültem egyszerűen csak megfutottam az edzéstervben leírt heti kilométereket és nem is igazán törődtem a mindig magas pulzusommal vagy a sebességgel. Most mivel a táv teljesítése önmagában már nem lett volna kihívás, így gyorsabban akartam futni a félmaratont. Ehhez pedig csak a táv növelése nem lett volna elég.
Az óra is meglepően sok sprintet és iramfutást csináltatott velem, de még mindig túlsúlyban voltak az alapozó lassú futások. Heti 3-4 futás, amiből legalább az egyik megerőltetőbb edzés rábírt, hogy elengedjem az egót és hónapokon keresztül sétálva fussak látható eredmény nélkül. Így amikor gyorsan kellett futnom, valóban bírtam gyorsan futni, míg az alapozó edzéseken gondoltam a másnapi futásra és hagytam egy keveset a tankban. A regenerálódásról és a terheléshez való alkalmazkodásról pedig aranyat érő adatot szolgáltatott a garmin szívfrekvencia-variabilitás (HRV: heart rate variability) mutatója.
Miket tanultam még az idei futásokból?
Kettes zónában futni sokkal lassabb, mint gondolnád.
Gyakran két rövid futás többet ér, mint egy hosszú.
A datolya finomabb, mint a zselé.
A futócipők valóban elhasználódnak és a térdfájásra néha megoldást jelent egy cipőcsere.
6 hónap edzés sokkal könnyedebbé teszi bármilyen versenyre való felkészülést, mint egy 2-3 hónapos felkészülés.
A verseny után érdemes visszavenni és nem maxot guggolni két nap múlva.
Illetve hiába futok rendszertelenül, jó látni, hogy évről évre tudok javítani szerény eredményeimen:
2021: Telekom Vivicittá Félmaraton - 2:08:35
2023: Mitja Marató Barcelona - 2:06:30
2023: Zurich Maratón San Sebastián (féltávnál): 1:55:10
2025: Mitja Marató Costa Barcelona Maresme: 1:48:24
Eredeti célom 1 óra 45 perc volt a félmaratonon, amit bár nem értem el, de nem maradt bennem semmilyen hiányérzet. Élveztem a felkészülést, élveztem a versenyt, és megtanultam lassan futni. A korábbi sok podcastos futás után idén egyre gyakrabban vettem magamon észre, hogy untat a fülhallgató és tompítja a valódi hangokat. Sokat futottam csendben, ami afféle meditatív élmény volt.
Otthonról dolgozok és introvertáltként nem igazán keresem mások társaságát. Soha nem voltam kifejezetten társasági ember, de a Covid óta még inkább visszahúzódtam. Ennek a hatását pedig enyhe szorongás formájában érzem, különösen amikor idegeneket kell megszólítanom. Ezt egy ideig a nyelvi korlátokkal magyaráztam, de véletlenszerű szituációkban hiába értem mások minden szavát, szűkszavú tárgyilagos válaszok után csak a kínos csendben vagyok jó. Ez nem egy ismeretlen érzés számomra. Sokat dolgoztam azon, hogy elfogadható szintre tornázzam fel a “social battery”-met. Munka után meetupok-ra jártam, megfordultam a legtöbb budapesti könyvklubban úgy, hogy előtte köröztem a tömb körül, mert a fene sem akar ismeretlenekkel nyitott kimenetelű beszélgetésekbe bonyolódni. Viszont a legtöbb ilyen meetup, ha nem is élvezetes, de érdekes volt. Nem lettem a társaság közepe, de hozzászoktam az emberekhez. Viszont ez olyan, mint egy izom: use it or lose it (használd vagy elveszíted).
Ebben a helyzetben a napi 8 óra képernyőbámulást még pár óra magányos futással kiegészíteni nem volt a legjobb ötlet. Ezért az intenzív futós időszakom után valamilyen kis csoportos sportot szerettem volna kipróbálni, ahol rá vagyok kényszerítve, hogy közösségbe járjak. Még középiskolában volt egy időszak, amikor öcsémmel karate edzésre jártunk. A karate kellően bonyolult és hatékony, hogy biztosra tudjam, hogy egy azóta is gyakorló bármikor elkenné a számat akárhány kilóval is nyomok fekve. Viszont amire még emlékszek, hogy jó buli volt. Még ha szenvedtünk is a sok fekvőtámasztól, vártam a következő edzést. Ezért kerestem valamilyen 30 éves énemmel is kompatibilis harcművészetet, ami nem levegősimogatás és van egy közösségi szelete is. Így találtam rá a brazíl jiu-jitsura.
Három hónapja járok edzésekre és egyre kevesebb lila folttal jövök haza, miközben hosszú idő után kezd kialakulni bennem egy valahová tartozás érzése. Sok újat tanultam magamról is. Például a fene sem gondolta, hogy a középiskolában bármiféle gyakorlás nélkül végrehajtott fejenállás vagy hátrabukfenc mozgásmintáit teljesen elfelejti a testem és nulláról kell újra megtanulnom azokat.
Legyen az sport vagy az élet más területei, úgy tűnik idővel egyre könnyebben tudom beismerni a gyengeségeimet és lépéseket tenni azok kijavítására. Valószínűleg sosem fogok profik által megsüvegelendő időket futni és jiu-jitsuban is évekig kezdő leszek. De ahelyett, hogy maximalista énem arra koncentrálna, hogy mi nem lehetek, ma már képes vagyok meglátni az új világokat, amire egy új sport vagy hobbi kaput nyit. Kezdőnek lenni jó.
Mit hoz 2026?
Amikor elkezdtem ezeket az évértékelőket írni, akkor mindig a kiválóság vezérelt. Minden évben egy kicsit magasabbra akartam tenni a lécet, egy kicsivel többet, jobban és gyorsabban csinálni. Miután pár korábban kitűzött célt elértem, fontos felismerésem, hogy egy mérföldkő teljesítése nem vezet instant boldogsághoz. Ami jobban számít inkább, ahogyan a mérföldkőhöz vezető úton érzed magad és ahogy a számodra fontosak érzik magad körülötted.
Jópár év dokumentálása után megnyugtató felismerni, hogy nem vagyok különösebben tehetséges semmiben sem. Nem vagyok egy korszakalkotó író, egy teljesen átlagos hobbifutó vagyok és úgy általában bármibe fogok, abból inkább a kitartásom, mint veleszületett adottságaim emelnek ki.
2025-ben inkább azon gondolkodtam sokat, hogyan javíthatom ki rossz szokásaimat, minthogy valamilyen ideát próbáljak kergetni. Idén igyekeztem helyet és időt teremteni, jövőre pedig szeretnék jobban jelen lenni miközben ezt a biztosan nem elég időt kitölti valaki, akit már nagyon várunk.
Minden jót,
Norbi